"Az imént ittam megint, pedig nem is esik már jól. Kilöktem az ölemből Jadviga párnáját, s fölkeltem az ágyból, mert csak dobáltam magam. A Nő testére kívánkoztam, de úgy, hogy még a gatyát is le kellett tolnom, annyira szorított és dörzsölt. Nem volt maradásom benne. Mondhatnám, hogy "nem fértem a bőrömbe", hisz úgy tartom, ez a mondás effélében szenvedőtől származhat csakis.
De félre most ezzel!, mondtam magamnak, ahogy erős elhatározással rántottam le a dunyhát égve vágyó alfelemről. Fölállok, kimegyek, és iszom inkább, mint hogy megint a magam erejéből keressek gyatra s hamis boldogulást magányos testemnek. Amit szégyellhetek csak utána.
Most a pohár mellől nézve le az asztal pereme alá figyelem lábom közt azt az elevenséget. Mint egy kis állat. Ivás és írás közben, éreztem, visszakushadt, de hogy ráfigyelek, megmocorog megint. Egy eleven, magamozgó állat ez énbennem. S mintha önnön külön életét élné. Mindazonáltal engedelmeskedik is nekem. De olykor meg elindul, ha nem is akarom. Hogy szinte fékezni is lehetetlenség. Egyet nem tudok: Ilyenkor ő is arra az egyetlen Nőre, vagyis a bennevaló combjaközire vágyik? Mert ha csak vágyni tud, és gondolni nem (márpedig ez az agyatlan erre hogyan volna képes?), akkor nem is emlékezhet rá, hogy itt volt, de most elutazott egy asszony, aki nem téveszthető össze mással, s aki távolból is megborzongat egy testet... Vagy a maga effélére csökött érzékeivel is "emlékszik" tán mégis az érintésre, ahogy az együgyű tenyér is "ráismer" arra a bőrre? Avagy nélkülem ilyesmire nem képesek, balga végtagok? Mert olyan tán még sincs, hogy valaki öntudatlanul, mint mondják, "csak megy a fasza után". Viszi az ilyen férfi bizony, tolja előre maga előtt, és nagyon is tudja hová!
De nekem nem kell más. Oda akarok menni, és befeküdni az ágyba, ahol ő alszik most már nyilván. Ölelni vágyom, álmában, ébren. Akárhol van is."
"Hisz nem tudtam, hogyan lehetséges írni másképpen, mint abban a tónusban, hogy nekem nincs és nem lehet nőmön kívül örömöm senki... Hogy akkor éltem csak valaha is, ha énrám ragyogott Jadvigám, ki mégis avval taszít folyton az embernek nem való létbe, hogy elfordul tőlem, és megcsal.
Egyszer (úgy rémlik, ittasan) űztem ugyan a papíron egy más női ölekbe vezető képzeletjátékot, ám annak egyéb igazi mozgatója a kesergésnél s a puszta testi vágynál akkor nem volt. Mely vágyakozás tárgya, hiába költöztettem szándékosan képzelt női típusokba százszor i, akkor is, mert hiába is!, csak nőm maga volt mindegyik alakban. Hogy ez akkor is így van, mégha bármi történik is!, vertem egy ízben Naplóm felett az asztalt részegen. Hát mi kell még ahhoz, hogy őt a szívemből kivessem, ha az sem elég, hogy gyermeket fogan másvalakitől?! Hogy nem tud, nem képes, nemhogy a szívem, még ez a vakon is folyton csak őreá sóvárgó testem se szabadulni tőle!"
