"Kezdtem jobban lenni. Több kilót fogytam, gyönge voltam, de végre elmúlt a fájdalom, és képes voltam egyszerű ételeket kis mennyiségben fogyasztani: egy tálka húslevest tésztával, egy kis kenyeret, egy kiskanál főtt rizst, tojássárgájába mártogatott kenyérkatonát.
Természetesen addigra már bizonyára aggódott. Mama nem volt orvos, fogalma sem volt az adagolásról, és heves reakcióm biztos ijesztő lehetett. Néhány éjszakával később felébredtem egy inkább lázálomnak tűnő álomból, és meghallottam, hogy magában beszél, szenvedélyesen vitatkozik valakivel, aki nincs is ott.
Úgy kell neki. Meg kell tanulnia.
De fájdalmai vannak. Beteg...
Túléli. Egyébként is miért nem hallgatott rám...
Mit tett a vacsoráimba? Porrá őrölt üveget? Patkánymérget? Bármi volt is, gyorsan hatott. És aznap, amikor végre fel tudtam ülni az ágyban, sőt lábra tudtam állni, mama nem tálcával a kezében lépett be, hanem a Malbryi Egyetem jelentkezési lapjával, amit már ki is töltött helyettem.
- Remélem, volt időd gondolkodni - üdvözölt gyanúsan vidám hangon. - Itt heverészel az ágyban, semmit sem csinálsz, csak hagyod, hogy kiszolgáljalak, és hozzak-vigyek mindent. Remélem, volt időd eltöprengeni mindazon, amit eddig tettem érted. Hogy mennyivel tartozol nekem..."
Élt egyszer egy özvegyasszony, akinek három fia volt - Fekete, Barna és Kék. Fekete volt a legidősebb, mogorva és kötekedő. Barna a középső, félénk volt és buta. De az anya kedvence Kék volt: a gyilkos.