"Szóval André, az a drága André egy nap fogta a bőröndjeit. Képzelje magát a helyembe, eléggé meglepett a dolog. Ja, igen, ezt kifelejtettem, persze, szóval úgy esett, hogy én ennek az Andrénak a felesége voltam. Fe-le-sé-ge, tudja, az a praktikus cucc, amit az ember mindenhová magával visz, és ha megölelik, akkor mosolyog."
Anna Gavalda regényének története szinte egy mondatban összefoglalható: egy fiatal nő magára marad, mikor férje úgy dönt, elhagyja "egy másik" kedvéért, így az asszony apósával és a gyerekekkel vidékre utazik, ahol a két felnőtt évek óta először ül le beszélgetni.
Ahogy az após apránként megnyílik, lefoszlik róla a tárgyilagosság maszkja, és egy sérülékeny, csupa-seb ember áll előttünk, aki élete nagy szerelmének történetét meséli el a "múlt időbe tett" nőnek.
Gavalda regényében a vigasztaló is vigasztalan marad. Az após története egy másik (talán jobb vagy szebb) életet villant fel, és ebben a villanófényben saját elvesztegetett lehetőségeinkre, eljátszott esélyeinkre ismerünk. A szerző nem mond ítéletet, nála az erő nem érdem, a gyengeség nem megvetendő rossz, hanem mindenki a rászabott élet ilyen-olyan jelmezét viseli, hol elegánsan, hol feszengve, és ha szorít a ruha, azt is inkább az idegenek veszik észre, ahogy elsietünk közöttük.
Anna Gavalda regényében minden elharapott szónak jelentősége van, minden apró mozdulat, kis rezdülés, félrekapott tekintet színpadi pontosságggal van a helyén. Mert ezekből az apróságokból áll össze egy történet, egy szerelem, egy sors. A Szerettem őt igazi kamara-dráma, amely a fiatal francia írónőt szinte azonnal nemzetközi hírű íróvá tette.
"Szerettem ezt a nőt. Ezt a Mathilde-ot. Szerettem a hangszínét, a gondolkodását, a nevetését, azt, ahogy a világot szemlélte, szerettem benne a világot járt emberek mélységes fatalizmusát. A kacagását, a kíváncsiságát, a diszkrét természetét, a gerince vonalát, a kissé széles csípőjét, a hallgatásait, a lágyságát... és minden egyebet. Mindent... de mindent. Imádkoztam, hogy csak ne bírjon nélkülem élni. A viszonyunk következményeire nem is gondoltam. Rádöbbentem, hogy az élet sokkal vidámabb, mint azt hittem. Negyvenkét évet kellett megérnem, hogy erre rájöjjek, és annyira elbűvölt a fölfedezés, hogy erővel visszafogtam magam, inkább nem gondoltam bele, mi lesz később. Madarat lehetett volna fogatni velem, odáig voltam."