"A nagyfaterom mindig úgy szokta kiszedni a szénát, amikor vitt az állatoknak. Volt egy nagy fonott kosara, azt telepakolta, a kosár oldala fölé magasodott a széna. A kazal olyan volt, mintha sapkája volna vagy egy kiugró eresze. Oda szokta beállítani a nagyfaterom a szénahúzó villáját. Jó kis acélszerszám erős vascsáklyákkal a végén.
A Pityu bácsi fia csak ugrált, mi meg a haverommal hallgattunk.
Nem akartunk mindig beszélni.
Lassan jutott egyik helyről a másikra. Volt tíz perc, mire abba a végébe keveredett, ahonnét a nagyapám a szénát szokta hurcolni. Először olyan volt, mint mindenütt, talán egy kicsit jobban rugózott. A harmadiknál csusszant meg az eresz, aztán hirtelen szakadt le a kazal oldalán, a Pityu bácsi fia homlokkal követte lefelé, még nevetett, hogy milyen jól megcsúszik az egész, milyen finoman siklik, mint egy szánkó, amikor aztán a szénahúzó villa egyik csáklyája elkapta a bal szemét, és a szemüregen át beleszaladt az agyába - mondták később az anyjának, a középső csak kicsit fúródott a homlokcsontba, s a szélső nem is sértette komolyan, alig karcolta a bőrt.
- Te tudtad? - kérdezte később a haverom.
- Mit?
- Hogy ott van.
- Igen.
- Mért nem szóltál?
- Nem jutott eszembe."
Ez egy tiszta, megbízható érzés. Ebben minden benne van különben, meg mindenki. Én is például. Aki ezt elolvassa, az biztosan tovább él. Azt most nem tudom, hogy mennyivel: egy vagy két évvel vagy tízzel, csak hogy tovább.
