"Így fújta végig, hol meg-megtorpanva, hol sietősebb ritmusban, semmiféle metronóm nem tudta volna követni. Ennek a takarodónak nem volt nyugodt, fegyelmezett a tempója. A hangok fölröppentek a levegőbe, és ott maradtak lebegve az udvar négyszöge fölött. Ott vibráltak simogatóan, teli végtelen szomorúsággal, határtalan türelemmel, értelmetlen büszkeséggel: a komisz baka rekviemje és sírfelirata, akinek bakaszaga van, amint egy nő mondta neki egyszer. Dicsfényként lebegtek az elsötétedett laktanyaépületekben alvó katonák feje fölött, szépséggé, az együttérzés és megértés szépségévé változtattak minden rondaságot. Itt vagyunk, mondták a hangok, ti tettetek ilyenné bennünket hát most nézzetek meg, ne hunyjátok be a szemeteket, ne borzongjatok, lássátok meg olyan-amilyen életünk szépségét és szomorúságát. Ez az igazi dal, az ágyútöltelék dala, nem a csaták hőseié; a börtönben, a szürke porréteg alatt viszketve bűzösen verítékező elítéltek dala, akiknek össze kell szedni a tiszti feleségek véres havikötőit, és fel kell súrolni a tiszti klubot, ha vége a mulatságnak. Ez a söpredék dala, a hajszeszivók dala, a szégyenteleneké, akik mohón isszák a félig telt, rúzsos szélű poharakat, amelyeket a vendégek könnyű szívvel otthagytak.
Ez a dal azoknak a katonáknak a dala, akiknek nincs otthonuk, s aki fújja, annak sohasem volt otthona, azért tudja elfújni. Hallgassátok csak. Ismeritek ezt a dalt, igaz? Ez az a dal, ami elől esténként bedugjátok a fületeket, hogy aludni tudjatok. Ez az a dal, ami miatt megisztok minden este öt pohár Martinit, hogy ne halljátok. Ez a végtelen magányosság dala, amely besurran a réseken, mint a sivatagi szél, és kiszikkasztja a lelket. Ezt a dalt fogjátok hallani a halálotok napján. Amikor majd ott feküsztök az ágyban, rettegtek, és tudjátok, hogy az összes orvosok, ápolónők és síró barátok mind nem érnek semmit, nem segíthetnek rajtatok, a keserű pohár egyetlen cseppjétől sem tudnak megszabadítani, mert ti haldokoltok, és nem ők; amikor várjátok a halált, és tudjátok, hogy az álom nem menekít meg tőle, a Martini nem űzi el, a beszélgetés nem csapja be, szórakozással nem lehet menekülni előle; ezt a dalt fogjátok majd hallani akkor, emlékezni fogtok és rá fogtok ismerni. Ez a dal a Valóság. Emlékeztek rá? Ugye emlékeztek?"
James Jones könyvét az amerikai kritika és a nemzetközi könyvsiker egyaránt a második világháborúról szóló legnagyobb, legjelentősebb regények közé emeli. A Most és mindörökké azonban nem egyszerűen háborús regény, hanem az amerikai hadseregnek s bizonyos mértékig magának a Hadseregnek a regénye - a Svejk maró szatírájának tragikus kicsengésű párdarabja. A terjedelmes regény cselekménye Hawaiiban játszódik, 1941-ben, egy amerikai támaszponton. Hősei túlnyomórészt egyszerű emberek, közkatonák, de igazi hőse talán nem is egyetlen ember, hanem egy teljes gyalogosszázad, amelyben az aljasságtól a heroikus emberi tisztességig megtalálható egy kis emberi közösség teljes erkölcsi skálája. A cselekmény a század mindennapi életének ábrázolása, s ennek során Jones könyörtelen kritikát gyakorol az amerikai hadsereg brutális, az emberi méltóságot semmibe vevő módszerei, fasiszta tendenciái felett. Ebben a hadseregben a gyűlölet mély szakadékai választják el egymástól a legénységet, az altiszteket és a tiszteket - lélekölő, pokoli világ ez, amely minden tisztességes embert katasztrófába kerget. Bár ebben a sötét világban is fel-felcsillan az emberi melegség, a humor, a regényt a tragikus alaphang jellemzi. Jones széles körképében nemcsak a második világháborús jelen időt érzékelteti, hanem megeleveníti a háborút közvetlenül megelőző amerikai múltat is - a nagy gazdasági válság általános illúzióvesztését és erkölcsi zűrzavarát: mindazt, amiből a mai Amerika kinőtt. Jones a XIX. század nagy epikus hagyományának méltó örököse. Regénye - hatalmas körképével, epikus távlatával, alakjainak gazdag egyénítésével, tragikus emberi tisztaság eszményével - felejthetetlen élmény az olvasó számára.
