Nem tudom, hogy anno sírtam-e rajta, de most elsirattam a lovagot és a törpét is, és nem ér, mert arra már nem emlékeztem, hogy a törpe is meghal, de igen, és szegény törpe, ne már.
"Minél régebben vagyok itt, annál jobban idegesítenek a hozzád hasonló KreeaQUEKH-félék. Mindig sietnek valahova, sohasem elégedettek a hellyel, ahol vannak. Te és fiatal barátod, sokkal boldogabbak lehetnétek idelent, ebben a világban, mint odafent, abban a másikban. De nem, még az életetek árán is készek vagytok rá, hogy megkeressétek az oda visszavezető utat. És ugyan mi vár rátok odafent? Csupa árulás! - mondta Zebulah, és Caramonra nézett.
- Odafent háború van - kiáltotta Tika szenvedélyesen -, a népek szenvednek! Ez neked nem jelent semmit?
- A népek mindig szenvednek valamitől odafent - mormolta Zebulah -, de én igazán nem tehetek ellene semmit. Nem, nekem nem jelent semmit. Végül is, ti mire mentek azzal, hogy törődtök vele? És mire ment vele ő? - Zebulah ingerülten Caramon felé intett, megfordult és a rozoga ajtót hangosan becsapva maga mögött távozott."
Közeleg a tavasz, és a természet lassú ébredésével felvirrad a remény is. Mindenre elszánt hőseink most már a Sárkánydárda birtokában elkeseredett, végső ütközetre indulnak a dühödt sárkányhad ellen. A lovagot és a barbárt, a harcost és a félelfet, a törpét és a surranót, de még a sötét lelkű mágust is kétségek gyötrik. Személyes drámákat élnek át, melyekkel mihamarabb meg kell birkózniuk, hogy képesek legyenek legyőzni Takhisist, a Sötétség Királynőjét.
