Lehet, nem kellett volna, hogy meglepjen, de nagyon tetszett. Nem az, hogy tetszett, hanem az, hogy nagyon. Az is jó volt, hogy megmagyarázta, hogy mi miért történik, ki miről mit gondol, nem kellett utána összeülni az irodalomtudósoknak és nekik kitalálni.
"Alighanem az a rettenetes ember az oka a halálának, kegyetlenül megverte, azt mondják.
- Hát úgy éltek azok? - kérdezte Raszkolnyikov a húgához fordulva.
- Nem, ellenkezőleg. A férfi nagyon türelmes, sőt udvarias volt a feleségével, sokszor talán túlságosan is elnéző, teljes hét éven át.
Akkor nyilván kifogyott a türelméből."
"Dosztojevszkij számára - írja Rosa Luxemburg, a forradalmár asszony - "kizökkent az idő", amikor látta, hogy egyik ember megölheti a másikat. Nem lelheti békéjét, mert ismeri azt a felelősséget, amely ezért a szörnyűségért valamennyiünket terhel. Aki csak egyszer is átélte az ő Raszkolnyikovját... az többé sohasem rejtőzhet el a maga csigaházacskájába, a filiszterség és önhitt egoizmus tojáshéjába..."
A Bűn és bűnhődés a mély és tiszta szellemű, de ellentmondásokkal küzdő s meghasonlott lelkű géniusz legzártabb, legművészibb gonddal szerkesztett alkotása. Talán ezzel magyarázható, hogy világszerte a Bűn és bűnhődés lett életműve legismertebb darabja. A páratlan lélekábrázolás, az emberi jellemek szuggesztív erejű rajza, a magával ragadó stílus, a mesteri kompozíció, a kapitalista nagyváros sikátorainak, piszkos bérkaszárnyáinak, fojtott levegőjű odúinak szorongatóan hiteles képe az írásművészet halhatatlan alkotásai közé emeli művét. A "detektívregényből" így lesz klasszikus remek, minden idők egyik legmegrázóbb lélekrajzregénye.
