Az Olaszország rész nagyon tetszett, egy csomó röhögtem rajta, meg hát ez szól az evésről. A stílus tetszett, a többi meg rám nem él, nem akarok borítani az életemen.
"Amikor Kínában jártam, az asszonyok az utcán úgy mutogattak engem a gyermekeiknek, mintha valami állatkertből szökött egzotikus teremtmény lennék. És a csöppségek - akik még soha nem láttak ilyen rózsaszín arcú, sárga loboncú fantomalakot - gyakran elbőgték magukat a látványomtól. Ezt igen utáltam Kínában."
"Egész jól megbírkóztam velük, amíg el nem kezdtem azon tűnődni, hogyan is írnám le ezt az ételt, és belémnyilallt: "Nem is a bélre hasonlít. Úgy néz ki, mint egy rakás galandféreg." Ezek után félretoltam a tányéromat, és rendeltem egy salátát.
- Nem ízlik? - kérdezte Luca, aki imádja ezt a kaját.
- Lefogadom, hogy Gandhi soha nem evett báránybelet - mondtam.
- Pedig megeshet.
- Nem, Luca, ez lehetetlen. Gandhi vegetáriánus volt.
- De ezt a vegetáriánusok is megehetik - makacskodott Luca. - Liz, a bél igazából nem is hús, hanem szar."
Elizabeth Gilbert önéletrajzi regénye spirituális utazásra hívja olvasóit, vele együtt tanulhatjuk meg, mit jelent megismerni, megszeretni, és ha kell, elengedni az embereket. Elizabeht harmincas, sikeres nő - volt. Gazdag férj, álomház, fényes karrier. Egyik pillanatról a másikra az élete mégis romokban hevert, látszólag ok nélkül. Egy szörnyű válás és az azt követő depresszió után, megmérgezett kapcsolatokkal a háta mögött nekivágott a nagyvilágnak, hogy végre rájöjjön, ki is ő, és mit akar az élettől.
Zarándoklata Itáliába, Indiába és Indonéziába vezet, ahol olasz dzsigolók, indiai guruk, indonéz gyógyítók között bizonyítja, hogy mind a boldog pillanatokat keressük, akármelyik szegletében élünk is e világnak.
Őszinte, humoros és mély érzelmű könyve mindannyiunknak szól, akik ébredtünk már úgy, hogy "ettől a naptól kezdve változtatok az életemen".
Egy nő, aki nem akart többé megfelelni. Egy nő aki elengedte a jelenét, és megtalálta a boldogságát. Egy nő, akiben magunkra ismerhetünk.
