"sárikámat élőben is gyakrabban hallhatom, hallhattam, többször látogatott meg, mint az öccse, pedig egész életében úgy érezte, hogy én a lacikát jobban szeretem, mint őt, ami teljes képtelenség, az embernek minden gyermeke egyformán kedves, arról igazán nem én tehetek, hogy a sárikám ennyire ütődöttre sikeredett, képtelenség vele váltani két emberi szót, és mielőtt távozna, illetve mielőtt lerakná a kagylót, mindig azt mondja: pusz! - illetve néha: pusz-pusz! - amitől föláll a hátamon a szőr, miféle köszönés ez? hol tanulta? hol hallotta? - úgy hangzik, mint egy ronda rágcsáló neve, a pézsmapatkány, a menyét és a pusz"
sikerült kivívnom a két gyermekem megvetését, immár sokadszorra, szerintük egy korombeli öregasszony gubbasszon odahaza zokszó nélkül, készüljön fegyelmezetten a halálra, s ne pasizzon be csehszlovákiában, ami jelenleg már csehország és szlovákia, tehát ne pasizzon be a vénasszony szlovákiában, mint egy gimnazista lányka, hanem legyen megfelelőképp magányos, rohaszkodjék egyedül a sivár szállodai szobában és sírjon, vagy legalább vágjon búval baszott képet, az való neki
kit zavar, ha jut még nekem pár felhőtlen óra? mér olyan elképesztő, ha öregebb embereknek is vannak vágyaik? nemi vágyaik, többek között
de ez nem függ kortól, hogy hirtelen megpillantasz valakit, akiről rögtön első látásra tudod, hogy ő a te embered, és azonnal szeretnéd megismerni, megszólítani, megérinteni, képtelen vagy levenni róla a tekinteted, csak bámulsz rá, paradicsommá vörösödő arccal, a szád idétlen fintorba kunkorodik, lélegzésed fölgyorsul, s más nem is történik, mint hogy engedelmeskedsz önmagadnak, ha van hozzá elegendő bátorságod, ezt nem értik az én gyerekeim, föl nem foghatják, mert őnekik nincs
