Ez nem trafált annyira a lelkembe, de azért ez is tök jó volt.
Írország az ellentétek és az állandóság hazája, itt az egyszerű és a nagyszabású dolgokban ugyanaz a titokzatos szépség lakozik. Ősi kövekből rakott kör egy farmer földjén, melynek közepén hajdan tán tündérek és varázslók tanyáztak, pompás sütemények friss illata tea időben, ködsipkás szirtek az óceán fölött és harmonikaszó a füstös kis kocsmákban - ezek mind ugyanerről a szépségről vallanak. Így látja Nora Roberts, és velünk is így láttatja szülőföldjét. A három nővérről szóló regénysorozat utolsó kötetében egy fiatal, ízig-vérig amerikai nő érkezik Clarke-be, a Blackthorn-panzióba, ám inkább ellenséges, mintsem testvéri érzésekkel: édesanyja csak most, a halálos ágyán mondta el neki, hogy valójában az ír Thomas Concannon volt az apja. Shannon Bodine eleinte minden idegszálával tiltakozik ez ellen, képtelen elfogadni a helyzetet. Lassanként azonban rabul ejti a táj, a csodás legendák földje, és új családja, melyet egyre inkább a magáénak érez. És az a férfi, aki soha nem ismert szerelmet ébreszt benne, s akivel titokzatos módon évszázadok óta egymásnak vannak rendelve. Mindez azonban túl sok ennek a modern, céltudatos, racionális gondolkodású lánynak: értelme és érzelmei kétfelé húzzák, úgy véli, vissza kell mennie Amerikába, pedig ott már semmije nincs. Minden, ami fontos, itt van Írországban...