"Egy augusztusi napon, déltájban, mialatt a barátnőivel kézimunkázot, hallotta, hogy valaki belép a ház kapuján. Fel se nézett, úgy is tudta, hogy ki az. "Meghízott, félig kopasz is volt már, és szemüveg volt rajta - mondta. - De ő volt, a szentségit, ő volt!" Nagyon megijedt, mert tudta, hogy Bayardo San Román is látja a változást, és nem remélte, hogy az ő szerelme is olyan nagy, hogy kibírja. Az inge ugyanúgy át volt izzadva, mint amikor a búcsúban először látta, és ugyanaz a bőröv volt rajta, vállán ugyanaz a két ezüstveretes, kopott bőrtarisznya. Bayardo San Román, ügyet se vetve a többi, elképedt nőre, akinek kezében megállt a tű, odalépett a varrógéphez, és rátette a két tarisznyát.
- Tessék - mondta. - Itt vagyok.
Két egyforma bőröndöt is hozott: az egyikben volt az összes ruhája, a másikban az a majdnem kétezer levél, amit ő írt neki. Ott sorakoztak egymás mellett, dátum szerint összerakva, színes szalagokkal átkötött csomagokban: egy se volt felbontva."
"Angela Vicario hason feküdt az ebédlő díványán, a pofonoktól dagadt arccal, de már nem zokogott. Pedro Vicario, két bátyja közül a határozottabb egyéniség, derékon kapta, fölemelte a díványról, és az ebédlőasztalra ültette.
- Na, kislány - mondta, remegve a dühtől -, mondd meg, hogy ki volt.
És ő nem kérette magát, már nyitotta is a száját. Épp csak körülfürkészett a homályban, és máris rátalált a sok-sok evilági meg túlvilági, ki tudja milyen név közt, biztos kézzel célba vette, és egyetlen nyíllövéssel a falhoz szögezte, mint egy pillangót, amely immár mozdulni sem tudott, és amelynek sorsa öröktől fogva meg volt írva.
- Santiago Nasar - mondta."
